Lélektükrök

Azt hiszem nincs még egy olyan hülye ember a világon, mint amilyen én vagyok.

Éreztem, hogy tenni fogok valami rosszat Angliában, és persze igazam is lett. Nyilván túlragozom a történetet, de tény, hogy megint saját magammal kell szembenéznem, és azzal, hogy rettentő naiv vagyok, szörnyen szeleburdi és ami a legrosszabb: soha, de soha nem tanulok a hibáimból.

Miért nem tudok nemet mondani? Mitől félek, mi történik, ha egyszer valamire negatív választ adok? Összedől a világ? Öngyilkos lesz az ember, akinek nemet mondok? Megutál? Ugyan mit foglalkozom én mások lelki világával? Miért nem magammal foglalkozom? Azzal, hogy ügyelek mások lelki egyensúlyára csak a magamét borítom fel, amitől rettentő ideges leszek és nagyon rosszkedvű.

Miért csinálok állandóan hülyeségeket? Miért nem gondolom végig a cselekedeteimet? Ha előre gondolkodnék vagy legalább az adott pillanatban józanul hoznék döntést, rettentő sok bonyodalomtól és szomorúságtól kímélném meg magamat is és a környezetemet is. A baj az, hogy nem tudok előre gondolkodni és a pillanat hevében legtöbbször rossz döntéseket hozok.

Van egy erkölcsi vonalam, amit alkohol hatása alatt előszeretettel lépek át. Olyan vonal ez, ami útmutató, jelzi a határaimat, hogy mit mikor milyen körülmények között teszek meg vagy éppen nem teszek meg. Ha iszom, ez a vonal megszakad és onnantól kezdve nem igen van megállás. Nagyon sok mindenbe belemegyek, sok olyan dolgot teszek, ami után napokig rágom magam. Próbálom ilyenkor helyreállítani a felszakadt vonalat. Sokszor igen kemény lelki tusán megyek keresztül, pláne, ha a tetteim következményeit vállalnom kell.

Nem tudom, hogy miért hagytam neki azt, amit hagytam. Hiszen nem akartam, nem voltam részeg és tessék, mégsem tudtam nemet mondani. Nem kell semmi komolyra gondolni, de én mégis órákig rágtam magam azon, ami történt. Egy a kérdésem, miért tettem? Csak mert magányos vagyok? Mert egyedül érzem magam? Emiatt hagyom, hogy sodorjon az ár? Nem normális viselkedés ez, ezt én is érzem, tudom nagyon jól. Mégsem teszek az ellen, hogy ezek a dolgok megváltozzanak. Nem keményítem meg magam, mindent magamra veszek és felfújom a dolgokat magam körül. Elefántot a bolhából. Az égvilágon semmi értelme ennek, mert csak bonyolítom az életem vele. Amúgy se fenékig tejfel, akkor miért teszek rá még egy lapáttal mindig? Egy dolog, hogy nem szeretek unatkozni, de azért ez már sok, folyton problémákat megoldani, nagyon fárasztóvá tud válni egy idő után.

Igen, valóban fel kellene nőni már. Az élettől nagyon sok pofont kap az ember, úgyhogy fel kell vérteznünk magunkat, mert az emberi tűréshatár véges és nem kell feltétlenül szenvedni, ha nem muszáj.

Szembe kéne már nézni végre a világgal, ami körülvesz, és józan, határozott, talpraesett emberként kéne viselkedni.

Nem tudom fog-e menni valaha…

Egyszer fel kell ébredni a tündérmesékből.

Csodálatos este, remek hangulat, túlfűtött érzések. Tulajdonképpen olyan, mintha delíriumos álmot látnék. Ebben én vagyok a főszereplő, de hercegből sajnos kettő van és egyik sem az igazi, fehér lovon.

Egyik Andersen mesében sincs olyan, hogy a hercegnő elmegy a bálba és összekavar minden egyes férfival, aki az útjába kerül. Soha egyik történet sem szól ribanc királylányokról. Senki nem csal meg senkit, minden tökéletesen nagyszerű.

Az élet persze nem így működik. Itt belefutsz ugyanazokba a hibákba, amiket elkövettél már előtte, nem is egyszer.

Iszol és iszol és ettől minden egyes erkölcsi gátad felszakad, és nem foglalkozol senkivel és semmivel. Olyanokat csinálsz és mondasz, amit egyáltalán nem gondolsz komolyan, de egyszerűen csak csinálod, megállás nélkül, mert hajt a felpezsdült véred. Varázslatos. Lehetne, de egy cseppet sem az.

Mert reggel felébredsz, a valóságban, kitisztult fejjel, rettentő másnaposan és a pokolba kívánsz mindent. Átkozod magad, a tükörképedet a legszívesebben szembeköpnéd, az estét pedig kitörölnéd a saját és mindenki más emlékezetéből is.

Rettentő elveszett érzés, marcangoló, úgy érzed, hogy egy olyan kátyúba jutattad saját magad, amiből nem tudsz kijutni, és nincs, aki kihúzzon. Mindenki megvet majd azért, amit csináltál, amiért nem először fordul elő. Csalódni fognak benned, ami a legrosszabb érzés és talán az, hogy te is csalódsz saját magadban és a képben, amit saját magadról gondolsz és próbálsz közvetíteni a világ felé is.

Ez egy cseppet sem meseszerű, kétségbeesve várod a megváltó tanácsokat és a segítséget. De itt igazán nem segíthet senki, magadnak kell megoldanod valahogy a bajt, amit teljesen fölöslegesen okoztál magadnak megint és most szívhatod a fogad miatta.

Szembe kell nézni azokkal, akiket megbántasz a viselkedéseddel, megalázkodni, visszaállítani mindent a régi, relatíve gondtalan kerékvágásba és visszaszerezni a presztízsed.

Nehéz lesz, égni fog a bőr az arcomról, kínos lesz és megalázó.

And that’s the way the cookie crumlbes.

…oké, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenjek végre. Egyre többször gondolom úgy, hogy ezért vagy azért kisebb, nagyobb okokért, de el kell mennem innen. És most nem konkrétan arra gondolok, hogy elmenekülni az otthoni dolgok miatt. Egyszerűen csak úgy érzem semmi nem vár rám itthon. Nincs, ami visszatartson és szomorú, de úgy gondolom sokkal jobb lesz nekem egy idegen helyen tölteni az egész nyarat, mint itthon barátok közt, családdal.

Minden egyes nap várom a hívást, tervezem a kinti életem. Minden nap. Ezzel álmodom. Sokszor úgy érzem nem is fog hiányozni semmi. Ezt sokan magukra vehetnék, de ez valószínű csak az én rezignált magatartásom miatt van, úgyhogy ne bántódjatok meg, azért nagyon de nagyon szeretlek titeket.

Angliától várom a megváltást.

Magam mögött szeretnék hagyni gondokat, gondolatokat és érzéseket.

Tulajdonképpen új emberként akarok hazajönni. Nem fogok gondolni senkire és semmire odakint.

Kellemes lesz, várom.

Nagyon, nagyon várom.

ez van…

Három órás tanulás után indultam haza a CCC-ből. Olyan szépen sütött a nap, amikor elindultam itthonról, hogy kiraktam az ernyőmet a táskából.

Murphy törvényén alapulva persze, amint kiléptem a kávézóból úgy kezdett el szakadni az eső, mintha kötelező volna.

„Gyorsan metró, aztán a buszmegállóban megvárom, amíg enyhül, utána meg majd futok haza.”- gondoltam gyorsan végig a hirtelen beállt helyzetben a teendőket.

Aztán amikor leszálltam a buszról és megcsapták az arcomat a hűvös esőcseppek, hirtelen elfelejtettem mindent. Elkezdtem szaladni, mint egy őrült, közben maximumon üvöltött a zene a fülemben. Futottam és futottam, hangosan énekelve az egyik kedvenc számomat, és közben olyan szabadságot éreztem, amilyet még szinte soha. Megkönnyebbülést, felszabadulást.

Egy rohanó, éneklő őrült, aki hangosan nevet saját maga lehetetlen helyzetén…

Az ég felé fordítottam az arcomat, hogy végigcsurogjon rajta a víz, belegázoltam az összes tócsába, kitártam a karomat és nevettem. A ruhámból csurgott az eső, a cipőmben cuppogtam és közben boldog voltam.

„Szegény Csupi, jól eláztál, gyere megszárítalak.”- mondta a húgom, én pedig még mindig mosolyogtam.

Amikor nem tudod kifejezni magadat, akkor elmondja helyetted valaki más, hogy mi az ábra.

No.1.: Quimby

Unom a pincért a sarki bárban
unom a tévét a hálószobában
unom a nőt, aki nem harap, csak karmol
unom az embert, aki mindent összebarmol
unom a káoszt, unom a rendet
unom a zajt, unom a csendet
unom a hóhért, unom a dajkát
unom a szüzet és unom a szajhát
unom az elejét, unom a végét
unom a háborút, unom a békét
unom a négert, unom a sárgát
unom a zsidót és unom az árját
unom a doktort, unom a gyógyszert
unom a szexet és unom az óvszert
unom a dealert, unom a pápát
a szentelt vizet és a marihuánát
unom a pincért a sarki bárban
unom a tévét a hálószobában
unom a gitárt, mer' annyira hamis
unom e dalt és magamat is

No.2.: Supernem

Zsebre dugott kézzel
Mikor sétálok a parton
Megvannak az arcok kiknek
Soha többé pardon!

Szellemileg alulmaradt
Buta csökevények
Csak sajnos van pár tévé Akik pont ezekbõl élnek 
Nem kertelek sokat
És nem bánom amit mondok
Csak ideig, óráig
Tudtam húzni ezt a dolgot

Leszakad a pofám
Mikor itthon körbenézek
Mondvacsinált seggfejekkel
Butítják a népet!

Szerencsétlen birkákat
Sztáról itt a nemzet
Született egy gyereke
Most hova szarjak egyet?

Ez aztán a hír!
Tévét mindörökre!
Eszitek a szart
És úsztok a levesben

Na, itt jön az új király!
Isten hozott téged!
Énekel egy dalt
De mi is itt a lényeg?

Játszadoznak azzal
Ami másoknak az élet
Megkapja a pofont
És benyalhat a gépnek!

Politikus marha
Neki mindegy már csak lopjon
Gazdasági jólét és
Fejlõdés a topon!

Hazugsággal megetetett
Családom van otthon
Lehúzom a rolót és benyomom a gombom!

REF:

Nem akarok tagja lenni ennek a klubnak
Hiába fogadnál el tagnak!
Nem akarok tagja lenni!

2. VERS:

Kis hazánkban napról-napra
Viccesebb az élet
Történelem minõsít
Országot és népet

Pénz talán még akad
Csak sütnivaló nincsen
Aki tudott valamit
Már elmenekült innen

Aki meg itt ragadt
Az tákolja az otthont 
Rákényszerül, hogy hazától
Vagy magától lopjon!

Keseredett jólét
Ami hígítja a bólét
És mond mit ér, ha banké húsz évre a lóvéd?

De nézzük a jó oldalát ennek az egésznek!
Keressük a titkát itt a józanésznek
Ha befogod a pofád és elvégzed a dolgod!
Nézheted a bulit, közben megássák a sírod!

Vigyázz csak magadra, fõ az egészséged!
Nehogy átképzett lóhentes legyen a sebészed!
Szellemiség híján fizetjük az árát
Hogy a kultúrában élen járnak már a "plázák"

Terelik a nyájat, mert megvannak a birkák
A hamburgerek nevét a homlokukra írták
A vadnyugat ízét lenyomják a torkán
Na ezt a pozitúrát nem mutatják tornaórán!

REF.

3. VERS:

Az összetett kis pénzed éppen nem ér semmit
Meleg ételjeggyel nem vehetsz meg senkit!
De az állam bácsi téged megvehet kilóra
A mindenkori fõmuftiknak nem jár a bitófa!

Zsebre dugott kézzel
Mikor sétálok a parton 
Eszembe jut anyám, aki biztos zokog otthon
Merre jár a fia, az apró kis legényke?
És miért áll így a haja az isten szerelmére?

Nyugi mama, vagyok És élek mindörökre
Beírom a nevem nagy rock and roll könyvbe
Most mászom a ganét, majd én ülök a csúcson
Van nálam egy puska, és épp a ravaszt húzom, húzom, húzom

http://www.youtube.com/watch?v=l7bpFWzoyeg (ne a videót nézd, csak a dalt hallgasd:P)

http://www.youtube.com/watch?v=35efRN9ni9A (Febr. 6- Fészek klub- élőben az igazi)

Szubjektum, individuum. Egyén, anyag, termelés, hatalom. Etnicitás, kulturális identitás és még sorolhatnám. Sok sok neves társadalom kutató, szociológus, esztétikus próbálta megfejteni a kérdést: Kik vagyunk? Meglepően sok válasz született a kérdésre, de mind annyira bonyolult, hogy 2-szer, 3-szor biztosan el kell olvasni a szövegeket, melyek mind az egyén helyét, értelmét, egyáltalán létét próbálják beilleszteni különböző aspektusokba.

Edward Said. Egy neves kelet kutató, akinek szülei palesztinok, de ő Angliában született, amerikai útlevéllel. Egyiptomban és Lisszabonban is éltek. Végül Amerikában telepedett le, mint orientalista tudós. Hát nem lepődök meg rajta, hogy szegény ember halála napjáig nem tudta eldönteni ki is valójában. Mindenhol idegen volt, sehol nem volt otthona, mindenütt kiközösített volt, "rassztalan". Szar lehetett neki. De mi van akkor, ha az ember a saját megszokott környezetét érzi idegennek? Amikor egyszerűen csak azon kapod magad, hogy idegen vagy a saját otthonodban. És ezt most nem kell szó szerint értelmezni. Olyankor érzed ezt, amikor sehogy sem úgy alakulnak körülötted a dolgok, ahogyan szeretnéd. Nincs semmi különösebb probléma, de mégis úgy érzed, hogy valami nagyon nincsen a helyén. Mintha elmozdult volna a jin és a jang. Körülnézel, és minden olyan furcsa. Belépsz egy ismerős helyre és csak mereszted a szemedet, mert olyan érzésed támad, mintha most járnál ott először. Üdvözöl egy régi jó barát, és te valamiért úgy tekintesz rá, mintha idegen lenne. Talán nem is ő az idegen, hanem te. Aztán megjelenik Ő is, és elviharzik melletted, mintha tényleg egy ismeretlen idegen lennél. Furcsa érzés.

Fogódzókat kell találnunk az életben, hogy azonosítani tudjuk magunkat. Azért mert az élet nem más, mint rengeteg sok viszonyrendszer, amelyek tükrében az ember elhelyezi saját magát és létét.

Meglepő, hogy az ember mennyi mindent tanul az egyetemen.

Mégis megéri nem?

Határozott léptekkel haladt előre és közben azon gondolkodott, mi az élet értelme. Az utca csendjét csak a cipősarkak egyenletes kopogása törte meg. A csillagok jókedvűen pislákoltak neki és a Hold is mosolyogva világította meg az utat. Igen, ezek szép és békés és megnyugtató dolgok, de valaki mondja meg, miért vagyunk! Az ember egy csodálatosan komplikált valami, néha túlságosan is bonyolult." Mi a létezésem értelme, erre még nem jöttem rá, mert nem csatoltak hozzám használati útmutatót..." Arra gondolt, hogy biztos sok mindenki töprengett már az élet értelmén, nyilván nem is egyszer, de volt-e olyan, aki rájött a megoldásra? Ez valószínűleg egy olyan dolog, amire nem lehet tudományos választ adni. Az életet nem lehet kutatni. Mert annyira képlékeny és mert annyira szubjektív. Minden helyzetben valami más.

Általában este gondolkodott el ilyen filozófiai mélységekbe, talán azért, mert az éjszaka csendje és varázsa olyan mint egy szivattyú, magával rántja az elmét és felszínre hozza az eldugott gondolatokat. Közben újakat formál. Miközben homályos szemekkel ezen töprengett, egy felsőbb tudattal azon is, hogy ezeken miért is kell tulajdonképpen elmélázni? Miért agyal az ember olyan dolgokon, amikre nem kaphat választ? Miért kell mindig mindent olyan formán tudnunk, hogy azt el is magyarázhassuk később? Ez a tudásszomj viszi előre az emberiséget, de hova vezet? 

És csak úgy sürögtek-forogtak a furcsábbnál furcsább gondolatok, kavarogtak és aztán felnézett az égre, mintha az megsúghatná a nagy Titkot, rájött.

Az élet értelme maga az Élet. Éppen úgy, ahogyan a művészet is saját magát táplálja. L'art pour l'art. Élünk, hogy legyünk, tegyünk, gondolkodjunk, azon, hogy vagyunk.

Furcsa az egész, olyan értelmetlen.

Mire volt ez most jó? Lett annak haszna, hogy ezt leírtam? Kell, hogy legyen haszna? Egyszerűen van, mert megírtam és jól esett.

Van ennek értelme?

Nem nincs. Semmi.

Jól van ez így.

Szóval olyan jó érzés az, amikor teljesen elveszettnek és magányosnak érzed magad, és egyszer csak berobban a képbe az a személy, aki ezt feledtetni tudja veled, és akire akkor is számíthatsz, ha azt gondolod, hogy nem.

Rájöttem, hogy igazán szerencsés vagyok, mert olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik igenis segítenek és a háttérből biztosan támogatnak valahogy. Mindenki a maga módján.

Van abban valami egészen megfoghatatlan érzés, amikor Pumukli:D a maga vörösen izzó hajkoronájával belibben a kampuszra, és teli szájjal vigyorog, és hozza az ebédet, amit maga készített.  Egyszerűen bájos. Aztán szinte rítusosan (Ritus?osan? Ritus Auchan:D:P oké, bocsánat...:D) ezt viszonzom, egymás óráján ülünk, tanulunk, és nevetve ebédelünk az egyetem legszelesebb udvarán:D Tudod, ha leszbikus lennék, te lennél az élettársam:D Puri te meg a szeretőm, akivel csalnám a Vöröst:D

Azt hiszem ezek azok az apró szépségei az életnek, amit egyes emberek egyáltalán nem vesznek észre, éppen ezért nem is tudják értékelni az őket körülvevő világot.

Ez most csak egy röpke szösszenet volt, de úgy éreztem le kell írnom. Most már ti is tudjátok...

Akár beszélek róla, akár nem, a dolog valahogy nem változik. Minden egyes alkalommal, ahogy hazaérek, egyfajta elkeseredett zokogásban török ki, és első utam a fürdőszobába vezet, ahol kis szerencsével legalább magamra maradhatok a könnyeimmel. Rettenetes érzés. Tudom, hogy mi az oka annak, hogy a természetemtől egyébként oly eltérően viselkedem. Elmondtam már sok mindenkinek. Az érintettek nem tudják. Nyilván érzik, de nem tudhatják pontosan, hogy mi játszódik le bennem, mert mostanában úgy zárkózom el, és zárok magamba mindent, ahogyan azelőtt még soha. Lehetséges, hogy tényleg önző vagyok, de úgy érzem tönkre tesznek. Megfojtanak. Nem érzem a nyugodtságot, a biztonságot, a szabadságot. Azt veszem észre, hogy ezt rajtam kívül senki nem érti meg. Persze nem is érthetik, nem is kell, hogy értsék. Mindezzel együtt olyan magányosnak érzem magam, ahogyan azelőtt még soha. Mi van akkor, ha én dramatizálom túl az egészet? Túlzásba vinném? Idő kell még? De hát nem kaptam időt! Egyszerűen úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár. Nincs meg a szükséges mozgásterem. Nem ehhez szoktam hozzá, akkor sem, ha az eddigi életem hazugságokra épült. A legnagyobb hazugság maga az apám. Ez olyan fájdalommal tölt el, hogy nem igazán lehet kifejezni. Mostanában ösztönös védekező állásban vagyok, ezért talán arrogánsabb vagyok a kelleténél. Undokabb. Pedig tudom jól, hogy én nem ilyen vagyok. Eljutottam arra a szintre, hogy ha mennem kéne, ha lehetőségem lenne menni, egy fél percig sem tétováznék. Hogy kik hiányoznának? Hát a legszörnyűbb az egészben, hogy ŐK nem. De hát ez nem normális. Amíg nincsen saját családja az embernek, csak is bennük bízhat meg. Rájuk kéne támaszkodni. Én ezt nem érzem.  Szeretem anyát, de nagyon távolinak érzem. Nyilván azért, mert azt hiszem valaki eltávolította mellőlem. Ez tényleg nagyon önzően hangzik, de az ember nem tehet semmit az érzései ellen. Még én sem, habár én remekül tudom azokat befolyásolni. Ha nem akarok valamit érezni, akkor azt nem érzem, mert nem akarom vagy mert nem lehet. Úgy látszik, ez nálam sem működik mindig.

Szóval megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egyetemet, hogy feladok mindent, nem törődöm tovább semmivel, senkivel és élem a magam életét úgy, ahogyan én akarom, határozottan EGYEDÜL. Hogy ilyen szintre jutottam 19 éves fejjel, azt csakis NEKED köszönhetem.

Azt hiszem, amikor sírok, akkor ezek miatt a gondolatok miatt is teszem. Valahol rémesen ijesztő, hogy ilyeneken gondolkodom, a kelleténél talán komolyabban.

TI azért nagyon hiányoznátok, hiszen csak ti bennetek bízom meg. Tudom, hogy rátok számíthatok, mellettem álltok. Nem tudom, hogy egyet értenétek-e azzal a döntésemmel, hogy elmegyek innen külföldre. Ez egy olyan döntés lenne, ami talán kizökkentene. Nem állapot az, ami most van. A ’megszoksz’ vagy ’megszökszből’ én egyre inkább az utóbbi felé hajlok.

Azoktól akik olvasnak elnézést kérek. Rettentő unalmas lehet folyton ugyan azt hallani.

Nekem elegem lenne magamból…

Azaz igazság, hogy nem vagyok egy termékeny író. Tehetségesnek sem tartom magamat. Olykor megcsap egy-egy érzés és gondolat, valamely oknál fogva pedig leírom ezeket. Azt hiszem nem másoknak, hanem leginkább magamnak. A lelki egyensúly megteremtése…na igen. Nagyon tényszerűen írok. Nem kertelek, úgy érzem fölösleges. Ez most egy bevezető volt. Érdektelen, jellegtelen, de leírtam.

Valójában amiről írni akarok, az a véletlen és a megmagyarázhatatlan egybeesések, amik meghatározzák az életet. Igen, ahogy írtad Te is, ha nem lépett volna pont akkor a busz elé…Hogyan lehetséges az, hogy 3 napon át hallasz valamiről, teljesen különböző körülmények között, teljesen más emberek szájából? Kezdődött ez szombaton, amikor szóba került a Film (szándékos a nagy ef). „Igen, igen, hallottam már róla, de még nem láttam.” „Muszáj megnézned, nagyon jó.” Normális esetben ezt konstatálom, és valószínűleg soha nem nézem meg a filmet, hacsak nem a véletlen folytán…és tessék.  Vasárnap, más helyzetben: „…és azt a filmet láttad már? Nagyon állati, feltétlen nézd meg egyszer.” Hétfő: „Azt a filmet már kétszer láttam.” Kedd: (Rékánál, Pilisvörösvár, olyan fél 4 környékén)- „Na Puri mit nézzünk meg? Van itt Johnny, meg Brad Pitt, meg amerikai baromság ééés, itt van ez a film is, nagyon jó.” Oké, túl sok volt ez ahhoz, hogy ne üljek le és nézzem meg végre azt a filmet, ami valamiért az utóbbi 3 napomat végigkísérte. Tényleg olyan volt, mint amilyennek elmondták. Elképesztő, sokkoló, hatásvadász, elgondolkodtató, elvont. Még fél napig töprengtem a mondanivalóján, valahogy nagyon kézzelfoghatónak, teljesen materiálisnak éreztem magam, de a világot magam körül nem. Csak bámultam ki az ablakon és csak gondolkodtam. Sokat és elképesztő sebességgel. Ma megint előkerült, teljesen spontán, a zenéje. Az a gyönyörű, karakteres hegedűjáték, ami azonnal megihleti az embert. Meg kellett néznem azt a filmet, úgy látszik nem volt választásom. Jó volna, ha az ember minden cselekedetéhez kapna ilyen jeleket. Mielőtt döntened kéne egy rakás „véletlen” a jó irányba terelne. Akkor talán nem követnénk el olyan hatalmas baklövéseket.

Teljesen lenyűgözött. Én rögtön egy tánckoreográfián kezdtem el gondolkodni, intenzívebben, mint valaha. Megvan a váz a fejemben. Napok óta ezen gondolkodom. Fekete ruha, bő, de csak olyan fátyolszerű, légiesen könnyed. Mezítláb. Fekete, karakteres smink, de nem túl sok. Sápadt arc. Derengő fény, kézzelfogható csend. Egy hatásos kezdés- belövöd magad és magával ragad a révület. Elkezdesz táncolni. Lüktet az agyadban, az izmaidban, az ereidben a zene, teljesen átszellemülsz. Viaskodsz a látomásaiddal, kikészítenek a rémképek. Nagyon elvont és nagyon modern. Megfeledkezel arról, hogy néznek. Csak te vagy, a tested, a lelked, a zene, a tánc. Úgy átéled azt, amit csinálsz,hogy a végére már tényleg látod azokat a tévképzeteket és már-már elhiszed, hogy drogos vagy. A zene fokozódik, majd vége. Katarzis. Egy fájdalmas üvöltés a végén, összeesel. Mindössze 3 perc, amiben összesűrűsödött a fájdalom, a reménytelenség, a művészet, a színjáték. Felállsz, újra a Földön és lesétálsz a színpadról. Valahogy úgy képzelem, hogy ezzel akkora hatást lehetne elérni, hogy a közönség egy darabig nem is tér magához és csak később eszmélnek fel arra, hogy vége van az előadásnak. Akkor aztán tapsvihar és üvöltés, vagy megbotránkozás és hurrogás. Alapvetően mindegy, mert a célomat elértem: a Hatás megvolt.

Ez rekviem egy álomért.

Hányszor eshet bele egy ember ugyanabba a hibába? Hányszor kell nekem pofára esnem ahhoz, hogy észrevegyem végre, hogy nekik van igazuk. Azt akarom, hogy szívfájdalom nélkül tudjak neki nemet mondani. Azt akarom, hogy egyszer és mindenkorra hagyjon békén. Elegem van abból, hogy rettentő naiv vagyok. Abból, hogy minden egyes szava a szent írást jelenti számomra. Pedig folyékonyan hazudik a szemembe, azt hiszem végső soron ezzel tisztában is vagyok. Mégis várom a csodát. Azt, hogy egyszer elém áll és a kezembe nyomja azt, amit megígért. Mindenki elfordult tőle, aki csak ismeri, mert egy utolsó szemét alak. Én nem tettem. Miért nem tettem? Ezt a kérdést rengetegszer feltettem már magamnak. A válasz nagyon egyszerű: ő az apám. Itt kerülök én bele abba a csapdába, hogy nem tudok neki nemet mondani, így aztán minden hülyeségébe belerángat, én ugrok minden kérésére és aztán a végén pedig szívok egy nagyot. Ez gyakorlatilag 10 éve így megy. A különbség az, hogy nem éreztem közvetlenül a saját bőrömön, milyen az amikor átver. Mindig nagyzol, mindig nagyra tör. Olyan álomvilágban él, amit maga is elhisz. Egyszerűen beteg. Olyan mint egy mániákus. Bebeszél magának egy sor képtelen dolgot, amit aztán valóságosnak él meg. Beetet vele engem is, mert az álomvilág elragadó. Elragadó persze, mert minden megtörténhet benne. De az nem a valóság. Akár tetszik, akár nem, a valóságban kell élni és létezni, mert az álom azért álom, mert nem valódi, ez a szépsége. Arra hivatott, hogy a szürke valóságból rángasson ki, ha már túl sok volt. De sehová nem vezethet az, ha valaki álmokkal bástyázza körül magát. Számtalanszor megmondták már nekem, hogy egy szavát ne higgyem el. Nem hallgattam rájuk. A végére mindig kijön a képlet: én vagyok a hülye. Nem is hibáztathatok senki mást, csak magamat. Miért hiszek neki? Miért kell mindig bedőlnöm valamelyik csábító és rettentő kreatív ötletének. Jól hangzanak, ez tény. De soha nem valósítja meg őket. Nem lehet semmit készpénznek venni nála, de tessék, itt vagyok én, az ügyeletes barom, én mindig hiszek neki. Most is megszívtam. Nincs miatta tánc. Olyan ideges vagyok, hogy egy órája kerülget a sírógörcs, tehát tanulni sem tudok. Úgy érzem, hogy mindennek vége. Nincs tovább. Érhet embert nagyobb csalódás annál, minthogy az apja szemtől-szembe átveri és hülyét csinál belőle? Úgy játszhat velem, mint egy marionett bábúval. Megteheti a befolyásolhatóságom miatt. Elterveztem sokszor, hogy elé állok és megmondom neki mindazt, amit évek óta gyűjtögetek magamban. Azt hiszem, ha egyszer elkezdeném, órákig folyna belőlem a szó. A düh, a keserűség, a szomorúság és a mérhetetlen csalódottság. A helyzet azonban az, hogy ha találkozom vele és meglátom azonnal elveszek. Szó fennakad. És jó pofizunk úgy, ahogyan mindig szoktunk. Terveket szövögetünk együtt. Álmokat kergetünk. Képzelgünk. Csupa jó dolgokról. Amikor mondja, elhiszem, hogy mindez megtörténik. Pedig valójában nagyon is tudatában vagyok annak, hogy semmi nem igaz abból, amit mond, és nem is fog megvalósítani semmit abból, amit megígért. De mégis remélek. Folyamatosan. Nem értem, hogy nem fáradok el bele. Az örökös reménykedésben. Réges-régen elveszett már ez az ember, valahol számomra is, de egykor ő volt a mindenem. Ettől pedig nehéz szabadulni. Ma is hazudott. Megígérte, hogy eljön, de nem jött. Két oldalas sms-t írtam neki. Megírtam, hogy úgy gondolom, én vagyok az utolsó ember, akivel megteheti azt, amit tesz. Nem érdemlem meg, mert én vagyok az egyetlen, aki segít neki. Ezek után mégis hazudik. De hol romlott el? Mi a fene történt vele? Elvitték az ufók és valójában ő nem is az apám, hanem valami idegen? Nem bírom felfogni. A vére vagyok. Belőle is születtem. Ösztönszerűen sem tehetné meg velem mindazt, amit évek óta játszik már. Mennyit bír elviselni egy ember? Egy 18 éves lány? Meddig lehet sebezni valakit? Egyszerűen nem bírom felfogni. Hitegeti magát ő is. Jó lesz persze, minden meg lesz, nem lesz gond. Soha semmi nincsen rendben, mégis mindig azt mondja. Ez milyen betegség? Tényleg, mint egy mániákus őrült, aki folyton mormol magának valamit, hogy fenntartsa a lelki egyensúlyt. Ez már egy kicsit ijesztően hangzik. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Hogyan lehet kilábalni egy ilyen dologból? Megint vegyek egy mély levegőt és tűrjek? De akkor az örökkévalóságig fog ez folytatódni és egyszer tönkre megyek bele, ez biztos. Nekem másra kéne végre koncentrálnom. Nem egy olyan ember után kéne folyton „takarítanom”, aki elvileg egy józan, felnőtt férfi. Nem mellékesen egy apa. Olyan, mintha én lennék a szülő, ő meg a meggondolatlan, szeleburdi gyerek. Létezik olyan, hogy valaki soha nem nő fel? Hogy soha nem képes normálisan kezelni a dolgokat? Meddig csinálod még ezt velem. Addig, amíg nem mondom azt, hogy elég volt. Igaza van mindenkinek, aki azt mondja, hogy álljak már végre a sarkamra és küldjem el a büdös fenébe. Kimondva még egyszerűnek is tűnik. Szemtől szemben állva azért egy kicsit más. Mindig csak várok. De hát megígérte, be kell, hogy tartsa. Én vagyok a lánya, velem nem teheti meg. Én meg ezt szajkózom magamnak mániákusan. Tulajdonképpen nagyon is hasonlítunk mind a ketten. Mindketten mániákusan próbálunk hinni a szépben, a jóban. Lehet, hogy én sem vagyok egészen normális? Úgy ahogyan eddig elképzeltem? Lehet, hogy torz a kép magamról is. Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Nagyon. Nehéz. Nehéz a valóságot elfogadni. Nagyon nehéz nemet mondani. És még mindig reménykedek. Újra és újra. Mindig fel lehet velem mosni a padlót, mert én tűrök. Abban nagyon jó vagyok. Folyton csak tűrök, benyelek mindent. Gyere, bánts meg, nekem meg se kottyan. Kemény csaj vagyok, tiporj a sárba, úgyis felkelek. Ebben is mániákusan hiszek. Hogy a tűréshatárom a végtelennel vetekszik, pedig lehet, hogy nem. Valószínűleg ez a tükör is görbe. A legfurcsább az, hogy tudom magamat kívülről értékelni, és látom a probléma mindkét felét. Mégsem javítok rajta. Olyan egyszerű lenne pedig. De én félek kimondani azt az egyetlen pici szót. Mintha attól rettegnék, hogy ha kimondom, akkor borul minden. Mintha a „nem” egyenlő lenne azzal, hogy vége. Mindennek vége. Nem tudom, miért érzem így. Le kell higgadnom egy kicsit. Nagyon kusza most minden gondolatom. Rettentő nehéz ebben a helyzetben értelmesnek és józannak lennem. Lelkiismeret-furdalás nélkül szeretném egyszer kimondani azt, hogy utálom őt.

 De azt hiszem ez akkor se fog menni, ha kitépi a szívem…

Milyen undorító.

Extázis, versenyhangulat, ováció, tapsvihar és őrjöngés, amíg még tudsz beszélni. Olyan megmagyarázhatatlan érzés ez, amit át kell élni. Teljesen más lelki állapot, fokozott érzelmi hatások, egyszerűen kinyílik előtted a világ. Őrületes. A színpad világa csodás. Ha egyszer felmész és átéled mindezt, többé nem enged a varázs. Engem 6 éve ragadott el és azóta nem ereszt. Nem bánom, mert a színpadon kiteljesedem, teljesen önmagam vagyok. Több száz ember figyeli azt amit csinálok, de egyáltalán nem zavar, sőt. Élvezem azt, hogy néznek. Azt, hogy letudom őket nyűgözni azzal, amit csinálok, azzal ami vagyok. Ott és akkor fönt a színpadon. Olyankor csak én vagyok és a közönség. Minden más közömbös és valójában ez egy rettentő nyugodt pillanat. Az előadás alatt olyan önbizalom löketet kapok, amiből még hetekig tudok táplálkozni. Mert a vastaps és a füttyök azt jelzik jó vagy, ennyi. Nincs is ezen mit szépíteni. De persze erről szól az előadó művészet. Önbizalom hiányában egyszerűen nem működik. De éppen ez a szép benne, imádom. Lehet szebb dolog a világon egyáltalán, mint mozgással kifejezni azt, ami lejátszódik benned? Megosztani másokkal szavak nélkül az érzéseidet. Ez fantasztikus. Mi emberek erre is képesek vagyunk. Versenyzés. Az egész élet erről szól. Legyőzni a gyengébbet és túlélni. Ennek egy kicsinyített változata volt a siófoki verseny is. Ellenfeleid vannak, akik sokban hasonlítanak rád. Győzni jöttek, sokat gyakoroltak, tehetségesek. A versenyen kívül egyformák vagyunk és átlagosak, talán barátok is. De a verseny keretein belül már nem. Megváltozik minden, egymás ellen vagyunk. Sportszerűen, de néha anélkül. Küzdelem. De neked a legjobbnak kell lenned. Rengeted energiát fektettél bele, tehát be kell bizonyítani azt, hogy igen, megérte a sok verejtékcseppet és fájdalmat ez az egész. Mert ezért igenis érdemes küzdeni. Azok számára, akik nem élték ezt át, talán furcsa lehet. De ez rivaldafényes világ sokakat elvarázsol. Nagyon hálás vagyok azért, hogy részese lehetek ennek a csodának. Egy, két, há, HAJRÁ GMT!!!!!!!! Jó volt, élveztem, küzdöttem, csillogtam és bizonyítottam. Fárasztó, de minden körülmények között megéri.

Van úgy, hogy az ember rémes előítéletekkel rendelkezik. Tapasztalatok nélkül alkotsz véleményt és azt hiszed, neked van igazad és, hogy amit a másik csinál az oltári nagy baromság. Aztán mikor kipróbálod te is, rájössz, hogy valójában teljesen más, mint ahogy te azt elkönyvelted magadban. Ugyanúgy, ahogy az ételeknél is. Meglátod, és nem tetszik a kinézete, a színe. Megszagolod, és akkor még inkább elítéled. Évekig bele sem kóstolsz, mert az agyad valamiért úgy jegyzi meg azt az ételt, hogy rémesen rossz ízű, miközben információ anyaga valójában nincs is, hiszen nem ettél még belőle. Ezek a dolgok az élet más területein is jelen vannak.

Én speciel úgy voltam vele, hogy a kaszinó az egyik legnagyobb hülyeség a földön. Soha még csak eszembe se jutott, hogy betegyem oda a lábamat. Előítélet. Egyszer mégis bementem. Mint gyanakvó kívülálló. A bent lévők is nagyon furcsán néztek ránk. Legalábbis úgy éreztem. Néztem, ahogy játszanak. Roulett. Arra esküsznek. Hát jó, gondoltam, akkor lássuk, hogyan csinálják a „nagyok”. Álltam és néztem. Közben próbáltam logikát találni ebben az egészben, de nincs. Teljesen egyszerű az egész. 50-50. Vagy bejön, vagy nem. Nyersz vagy vesztesz. Nincsenek átmenetek, ami tulajdonképpen jó. Tudod mit várhatsz az estétől, ha beülsz. De ezzel még mindig nem tudod meg, hogy milyen az, amikor tényleg játszol. Amikor érzed a feszültséget, és úgy szuggerálod azt a piros 16-ost, hogy belefájdul a fejed. A pénzed forog kockán, „az ördög kereke”, ahogy hívod. Nem hittem volna soha, de tényleg leültem, beraktam a pénzt és elkezdődött. A valós tapasztalás része. Amikor tényleg a saját bőrödön érzed, hogy milyen az, amiről eddig csak hallottál. Rettentő érdekes különben. Onnantól kezdve, hogy beraktad a pénzt és feltetted a téteket rábízod magadat egy gépre. És bízol a szerencsédben. Lehet persze taktikázni, meg követni a STRATÉGIÁT, de akkor is szerencse. Bejön, vagy nem jön be. Piros vagy fekete. Ha bejön, örülsz, ha nem akkor legszívesebben szétvernéd az egész berendezést. Van, aki eleve vesztes, van, aki mázlista. De ezt nem mutatod ki. Pókerarc. Ez fontos dolog. És akkor ott a végeredmény. Egy órányi játék, helyenként egy kis körömrágás, „de hát 20 000 forintom van benne”, nyerés, megint nyerés, vesztés, duplázás. Megfontoltság, azért az kell ide. Hidegvér. Talán még fontosabb, mert ha elveszted a fejed... Vannak jó esték, és vannak rosszak. Be kell valljam, nem rossz az a stratégia, amit csinál, sőt. De ő mindent így kezel. Végig gondolja, igen beválik és sikerrel alkalmazza a gyakorlatban. Azt mondja, nyertes típus. Valóban az. Nekem is nyert tegnap. „Egykor be kéne fejezni”. És befejezte. Annyival, amennyivel szándékozta. 2 perc múlva utol értem, elmotyogtunk, egy „basszus, ezt megszívtuk” szerű mondatot, de csak azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy nyertünk. Pay out, kulcsosnéni hozta is a pénzt. Valójában fel sem fogtam, hogy egy óra leforgása alatt egy heti keresetemet nyertem meg. Pedig igen. És ebben is van ráció. És végül, mikor megtapasztalod, hogy milyen is az a dolog, és nem csalódsz, akkor teljesen másnak tűnik az egész játék. Kimondottan szórakoztató volt. És nyertünk. Nehezen bírtam megállni, hogy ne pattanjak ki a székből, és ne ugráljam körbe az egész Admirált. De nem lehetett. Az a bizonyos hidegvér. Ilyenkor nagyon hasznos. Eltettük a pénzt, kisétáltunk, mint akik jól végezték dolguk (de jól is végeztük nem?), örömmel konstatáltuk, hogy a kocsi is meg van még, örültünk a fejünknek, hazamentünk, 2 hónapja először megint nála aludtam, és úgy éreztem, hogy minden a legnagyobb rendben, semmilyen egész nem törött el, békés volt. Én meg újra imádom az egész világot, a problémák másodlagosak, és jó minden úgy, ahogy van.

   Tegnap elfelejtettem magammal vinni a névjegytáblámat a mekibe. Ezért kaptam egy másikat, ami az előző kollégámé volt. Dóri. Ez volt rajtam egész nap. Furcsa volt, mert én tudom, hogy ki vagyok, a nevem Szabina, szeretem a japán kultúrát és imádok táncolni. De belegondoltam abba, hogy a vásárlók erről mit sem tudnak. Annyit látnak, hogy I’m lovin’it Dóri. Akkor én most tulajdonképpen lehetnék akárki más is, nem? Kialakíthatnék magamnak egy teljesen más személyiséget, aki nem Szabina, hanem Dóri, nem szereti a japánokat, nem szeret táncolni. Lehetne a szöges ellentétem. Megvalósíthatna olyan dolgokat, amiket én nem tudok. Lehetne egy hihetetlen talpraesett, szexi és lenyűgöző lány, aki mindenkit az ujja köré csavar. Más színű lenne a haja. Még véletlenül sem szőke. Kihívóan öltözködne és nem törődne az elborzadó tekintetekkel. Egyszerűen tenne mások véleményére, mert nem akarna megfelelni. Nem lenne igaza? Nem lenne sokkal könnyebb így élni. Ha tudnék úgy járni-kelni az utcán, hogy közben nem kéne beilleszkednem az elvárt társadalmi normák közé. Annyira egyszerű lenne. De azt hiszem, nem tudnám sokáig élvezni. Mert végső soron ő nem lenne én és akkor mi értelme az énnek, ha valaki más akarok lenni. Miért vágynék én arra, hogy kihívó legyek és hogy megnézzenek az utcán vagy, hogy kitörjek a társadalmi normákból. Aki egy kicsit is szabadabban gondolkodik, az igenis ki akar szakadni. Mert senki sem akar klón lenni. Mindenki különbözni akar és megkülönböztetett figyelmet magának. Mert akkor úgy érzi, hogy különleges. De azok vagyunk nem? Különlegesek. A hozzánk közel állók számára biztosan. Mert valamiért szeretnek velünk lenni, legalábbis így érezzük. Én, ha tudom, hogy van, aki számít rám és van, akinek számítok, már segít abban, hogy túléljek egy-egy rémesen unalmas napot. Ez visz előre. Nagyon jó érzés az, amikor a 8 órás műszakom végét azért várom, mert tudom, hogy utána következik valami más, valami jobb. Találkozom Velük és ez olyan erőt ad, ami elmondhatatlan. De létszükséglet. Vagyunk mi egymásért, én értük, még akkor is, ha annyira el vagyok havazva, hogy nem találkozunk, és ők úgy érzik, elhagyom őket.

   Valóban, mostanában nem figyeltem oda eléggé. Elhanyagoltam azokat az embereket, akik a legfontosabbak. Akik a támpontok az életemben. Ez nagyon nagy hiba. Koncentrálni kéne egy kicsit. Mentegetőzhetek azzal, hogy de értsd meg dolgozom, és rémesen fáradt vagyok. De gondolj már bele, hiszen ez nem érdekli őket. Szükségük van rád, még ha nem is hiszed el. Ebben az esetben viszont kötelességem törődni velük. Szeretnék is. Csak egy kicsit sok. Sok a tánc, a munka, meg az egyetem. Igen Puri, talán nem vagyunk hozzá elég érettek. Lehet, hogy igazad van. De éretté fog tenni. Mert itt már csak a magad ura vagy. Önmagadért tanulsz. Itt már csak a magaddal szembeni elvárásoknak kell megfelelni.  Ez egy nagy próba. De sikerrel fogjuk venni. Mert tudjátok a pozitív hozzáállás. Mert az optimizmus meg minden. Az életfilozófiám, tudjátok. De másképpen nem is lehet. Én már régen nem lennék, ha nem így fognám fel a dolgokat. És talán igazad van, így sem teszek meg mindent azért, hogy jobb legyen nekem, mert félek lépni. Ez van, beszari vagyok. Nem kéne ebbe beletörődni. De elfoglalnak a saját problémáim, magával ragad ez az egész hajtás. És nincs időm rád sem. Sorry PM. L És egyetlen Vörös Patkányom meg zokogva könyörög azért, hogy ne tűnjek el. Hát nem egyértelmű visszajelzése ez annak, hogy fontos vagyok, hogy értékes? NEM TŰNÖK EL. Nem adom fel, ne aggódjatok. Nem is vagyok én, ha nem 100 fokon égek, és nem pörgök. Egy kicsit kimerültem, de ígérem, összeszedem magamat. És találkozunk sokat, de leginkább beszélgetni kéne. Egyszerűen igénylem. És tombolni is kell. Alig várom a békés tavaszi napokat, amikor majd kendőstül, könyvestül, pokrócostul ülünk majd a Margit-szigeten és elfelejtjük az egész téli hajszát, meg mindent, ami felborította az életünket. Mert süt a nap és illatozik a tavasz, aztán jön a nyár. Barnulni fogunk és nagyon sokat nevetni. Mert elég volt a sírásból. Itt vagyunk egymásnak. Örüljünk ennek. Mert értékes. Akkor is, ha ezt a hétköznapokban elfelejtjük, és nem vesszük észre. Hát álljunk le egy kicsit végre és figyeljünk oda a másikra. J